Nádas Péter: Szirénének / Kamra
2011.02.13.

Az emberi civilizáció szarkasztikus, komor végjátékát írta meg monumentális költői eposzában Nádas Péter. Dömötör András Kamra-beli rendezése mozgalmasan könnyed, színpompás képekként pergeti végig az antik mintázatú profán szatírjáték stációit. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Kovács Lehel
Kovács Lehel és Szirtes Ági
Hádésnak is kellett valami vacsorára… Mindenki éhes, a világ üres” – hangzik a szárnyas Niké istennő darabzáró szózata a sárga viharkabátos méla halászokhoz, akik, mint mesélik, csáklyáikkal szárazföldre vonszolnak tengereken hányódó hajótörötteket. Legszívesebben elpusztítanák és vörös húsú halként kimérnék a testeket, ha az istenség nem avatkozna közbe, s ha nem derülne ki róluk, hogy még élnek. A mitológiai Odüsszeusz – aki e darabban se nem „leleményes”, se nem eszes, szimplán csak tömeggyilkos – fiai ők, akik partot érve később gondosan halálra ütlegelnek egy korosodó, ismeretlen férfit; mindenütt keresett, rég hazavárt nemzőapjukat. A gyilkosságok sorozata időtlen láncolatba ágyazódik: feltartóztathatatlanul hömpölyögnek, ömlenek a pusztulás képei Nádas Péter nagyszabású látomásában, amely egyszerre filozófiai mű és pompázatos költészet meg blaszfémikus és érzéki epika, némi drámai fűszerezettséggel. Tébolygó lelkek apokalipszisét görgeti, lajstromozza élvezettel gyöngéden ironikus és dermesztően jeges, csúfondáros jelenetekben Nádas, mikor az antikvitás eszményeitől a háborús öldöklésekig és a módszeres környezetpusztításig, az ipari mocskot okádó világtengerekig tartó viharos „fejlődés” ívét rajzolja föl enciklopédikusan, egymásba indázó képsorokban (a kötetről szóló kritikánk itt olvasható - a szerk.).

Végtelen áradatban zubog a nemlét a Szirénénekben. A partra vetett hullák húsából dögkeselyűk lakmároznak, a foszló testek s a még élők körül „ölebnyi döglegyek” rajzanak, és nem is a tetemekre csapnak le, hanem a hányadékra. „Ölni jó, jó bizony. Nagy kár lenne az ölést betiltani” – hangzik a cinikus szólam. Az embert, genetikus programok és biokémiai folyamatok végeredményét, lassan elnyeli a semmi. A romlás, a megsemmisülés etapjai olykor epikusan rekonstruált manierista festményekként manifesztálódnak a darabban, s az emelkedettségében és pazar látomásosságában is tárgyilagos, szikár költői nyelv nagy erejű, burjánzó víziókat sodor a befogadó elé. Nádas Péter illúziótlan létfilozófiája, szerelemtana, antropológiája, s persze színházfelfogása is mintegy sűrítve fogalmazódik meg a műben.

Herczeg
Herczeg Adrienn, Gál Gabi és Huzella Júlia
Nádas darabja olyan sokszorosan rétegzett, kimeríthetetlenül gazdag, szerteágazó motívumvilágú, mitológiai nevekkel, utalásokkal is telezsúfolt (ezért nem könnyen befogadható) posztdramatikus alkotás, amely nyilvánvalóan számos értelmezési lehetőséget kínál föl elemzőnek, színre vivőnek. Egyik külhoni kritikusa szerint a szatírjátékot „hangosan és lassan kell olvasni, hogy szépségét és szörnyűségét megérezzük” (Dirk Pilz, NZZ, 2010. március 1). Ám más az egyéni olvasat s megint más a színpadi megvalósítás: az előadás létrehozóinak természetszerűleg meg kell fogalmazniuk viszonyukat a műhöz, a szerző világképéhez, s persze szembe kell nézniük a terjedelmes epikus betétekkel is operáló textus színrevitelének dilemmáival. Mert igaz ugyan, hogy például az Anyák és a Fiak párbeszéde sűrű drámaiságú a Szirénénekben, ám az elbeszélt-elmondott narratív szövegek – amelyek persze éppúgy lehetnek súlyos feszültség hordozói, mint a dialógusok – nem feltétlenül dramatikus karakterűek.

Mindehhez járul még Nádas szövegének különleges szerkesztésmódja, sajátságos dramaturgiája, a hármas (négyes-ötös) szereplőcsoportok megszólalásainak vagy csöndjének problematikája. Mikor Szacsvay László narrátorként hibátlanul értelmezve mondani kezdi a zengő sorokat a Kamra elnyúló, szűkre szabott színpadán, rövid időre megteremtődik és megelőlegeződik a játék meditatív miliője, amely magába foglal majd gyors színváltásokat, aprólékosan kivitelezett, realisztikus epizódokat vagy például a Néreisek karának zenébe úsztatott, gunyoros, elringató szcénáit. Dömötör András rendezése elsősorban a játék ironikus-groteszk vonulatát, fanyar felhangjait igyekszik kiaknázni, s megteremteni a súlyos színészi szólók és a csoportos jelenetek összhangját.

Pálmai
Pálmai Anna, Pelsőczy Réka és Dankó István. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
Szirtes Ági Persephonéja kulcsszereplőként, mindvégig izzó drámaisággal van jelen: szikár kommentárjaival értelmezi, átköti, szétbogozza az egyre kuszább eseményszálakat. Sok gyötrelmet átélt szenvedő nő és nemes tartású mitológiai lény. A lányok-anyák s a fiúk-férfiak többnyire hármas kötelékben tünedeznek elő: Pálmai Anna, Borbély Alexandra, Pálos Hanna üde triásza (az anyák masszív kórusaiban Pelsőczy Rékával kiegészülve), Hajduk Károly, Dankó István, Kovács Lehel viharvert csapata (a halászok jelenetében Szacsvayval, Kovács Gergellyel) nemcsak az antik-modern egyéniségeket, hanem a megsokszorozott, tömegessé lett individuum különféle alakváltozatait, arcait rajzolják elénk. Kun Vilmos rezignált, kaján örege a villanyégőkkel körbefont Néreis-stand előtt kuporogva szemlélődik virgoncan, miközben a pult mögött csillogó flitteres ruhájú, kék hajkoronás cinikus hölgyikék jajongják egyre vad sirámaikat. Lengyel Ferenc Odüsszeusza csak rövid időre kerül elő (éppen halálra csépelik összegöngyölt szaklapokkal), falra akasztott képmása folyamatos hiányára emlékeztet. Az elfuserált „forradalmi bácsikák” s a „jegyszedő nénikék” jelenetsorai metszően gunyorosak, a színtér hátfalára vetített mozgóképek nemkülönben.

Bujdosó Nóra harsányan színpompás, némiképp a hatvanas-hetvenes évek viseleteit idéző ruhákba öltöztette a szereplőket. Horgas Péter ajtókkal szabdalt, hosszan elnyúló falú színpadteret tervezett a játékhoz, a keskeny előtérbe méretes, tengerjáró gumicsónakokat helyezve. Rajtuk üldögélnek vagy beléjük heverednek a megfáradt vándorok, a magukba merítkezők. Bal felől hatalmas fehér istenszobor-torzó áll, farral a játszók felé: Hádés birodalmában vagyunk. S miközben zajlik a végítélet, s egymásra torlódnak a háború, az ölés, a kéj s a pusztulás tablói, fel-felhangzik a Néreisek dévaj, édes kacaja: a legsötétebb, gyilkos szirénének.

Nádas Péter műve német színházi felkérésre, az Európa Odüsszeiája című program keretében született. 2010-ben a Ruhr-vidék volt (Pécs és Isztambul mellett) Európa kulturális fővárosa, s a régió színházai hat európai írót kértek fel, hogy az antik eposz motívumaira írjanak új színműveket. A Szirénéneket annak rendje s módja szerint be is mutatta a Theater an der Ruhr. (A szerencsés kiválasztottak valamennyi előadást láthatták, s a darabok gyűjteményes kötetben is megjelentek.) Lám, így is lehet ünnepelni közös európaiságunkat. Nádas remekét meg ajándékba kaptuk, jobb időkre.

Vö. Tarján Tamás: Ontológiai esztrád 
MGP: Szirénének 
Ugrai István: Sehonnan sehova 
Szemerédy Fanni: Mi hárman én 
Csáki Judit: Pusztulás a köbön 
Koltai Tamás: Siratópamflet 
Natalja Jakubova: Hat szerző Odüsszeuszt keres / A darab esseni bemutatójáról 

Cím:  Szirénének,  Író:  Nádas Péter,  Rendező:  Dömötör András m.v.,  Dramaturg:  Radnai Annamária m.v.,  Zene:  Sáry László, Zombola Péter m.v., Kákonyi Árpád m.v.,  Díszlet:  Horgas Péter m.v.,  Jelmez:  Bujdosó Nóra m.v.,  A rendező munkatársa:  Tóth Judit,  Szereplők:  Dankó István,  Hajduk Károly,  Kovács Lehel,  Kun Vilmos,  Lengyel Ferenc,  Rajkai Zoltán,  Szacsvay László,  Kovács Gergely e.h.,  Pálmai Anna,  Pelsőczy Réka,  Szirtes Ági,  Pálos Hanna e.h.,  Borbély Alexandra e.h.,  Tóth Eszter e.h.,  Huzella Júlia e.h.,  Herczeg Adrienn m.v.,  Gál Gabi m.v.,  Jáger Dorottya m.v.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott