NEMES MÚZEUM

Wagner: Parsifal - Magyar Állami Operaház

Wagner ájtatos ünnepi színjátékát Mikó András rendezésében 1983-ban mutatták be az Erkel Színházban, vagyis az előadás éppen huszonöt éves. Ez valószínűtlen, amint az is, hogy voltaképpen még mindig működőképes. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.

A Parsifal idei nagypénteki előadását nézve egy régi emlék rémlett fel, mégpedig Kroó Györgynek az 1983-as, Ferencsik János vezényelte előadásról írt kritikája, mely a rendezés és a zenei vezetés közti arányról jegyzett fel máig helytálló szavakat: „Ha ilyen markáns és határozott egy bemutatón a karmester, akkor képzelt piedesztáljáról lelépve természetes helyére kerül, mondhatni eredeti funkcióját töltheti be a rendező. Nem elméleteket gyárt, hanem kottát olvas és a zenét igyekszik ötleteivel, tájékozottságával szolgálni.” Mikó András rendezése teljesen épkézláb és egy pillanatra sem harap, talán éppen azért – és ez a Parsifal esetében erős csábítás! –, mert valóban nem ötöl ki teóriákat, nem törekszik semmiféle többletjelentésre; ideológiamentes és eszmeileg neutrális (hogy ez a rendezés idejében, a tökéletesen elméletmentesen pangó Kádár-korban mennyire volt adekvát, azt most nem vetjük fel).

Kovács János

A patinásan unalmas szcenírozás, mint Kroó írta, szolgálat mindenekelőtt, és feltehetően egyetlen célja, hogy ízlésesen, érthetően elmeséljen egy megkapó, épületes történetet. Ez sikerült, többnyire. Az elavult elemek (különösen a jelmezek és a díszlet terén; Makai Péter és Forrai Gábor munkái) nem nagyon nyitogatják senki bicskáját, ha a zene átsegít a buktatókon. Ez is megtörtént nagyjából, mivel a végtelenül elhivatott Kovács János dirigálta az előadást. Csodákra persze ő sem képes, például arra, hogy a rézfúvósok végre tisztán és mindig a helyes hangokat eltalálva játsszanak. De a vonóskar (különösen a mélyvonósok) játéka olykor megközelítette a remeket, és a fafúvók sem vallottak szégyent, sőt a második felvonásban képességeik csúcsán dolgoztak - feltehetően. Ám ezek csak apró, bár tagadhatatlanul fontos részletek (és ne feledjük, egy operai előadásban mindig rengeteg a kiszámíthatatlan, esetleges mozzanat!). A lényeg, hogy Kovács Jánosnak az Egészről van nagyon megfontolandó elképzelése. Rendkívül lassú tempókat vesz az erősen metafizikus első és a harmadik felvonásban, és élénk, olykor kimondottan frivol hangot üt meg a nagyon is evilági másodikban – teljes joggal, hiszen a Viráglányok-jelenet nem áll messze az ifjabb Johann Strausstól az egyik, Mozart Három Hölgyétől (A varázsfuvola) a másik végletben. A legemlékezetesebb zenekari részlet talán a harmadik felvonás kietlen előjátéka volt, ez a rettenetesen szomorú, a bántóan kopár világot, az istenektől végleg elhagyott ürességet szemléltető muzsika, melyről csakis Nietzsche – köztudottan előbb Wagner fanatikusa, majd fanatikus ellensége – híres sorai juthattak eszünkbe: „Die Wüste wächt” („A sivatag nő”). Ugyanakkor Kovács megcsinálta a nagy operakarmestereknél is ritka bravúrt: öt órán át képes volt tapintatosan kísérni az énekeseket; észlelte, ha valaki nem képes áténekelni a zenekart, és tudta, mikor lehet nekiereszteni a hangszerarzenál lovait – lefegyverzően lovagias vezénylést produkált.

Molnár András

Az énekesek közül az első helyen Molnár Andrást kell említeni Parsifal szerepében, noha kicsit abszurd, hogy lassan harminc éve ő az egyetlen magyar Wagner-hőstenor. De bírja erővel, bírja szívvel, akarattal és zenei hittel, bár a harmadik felvonásra erősen elfáradt, jóllehet egy jó szándékú elemző ezt az alakformálás részének tekintheti: Parsifal beletörődött, hogy diadalmas megváltás csak a német filozófiában létezik. Molnár, amikor 1983-ban elkezdte, még szinte kezdő volt; és álljon itt ismét egy egykorú Kroó- idézet: „Természetesen játszik és természetesen énekel. Tudatlan ifjúnak, a szenvedésre érett hősnek, a megváltás tettére méltó kiválasztottnak egyformán jó. Nagy felfedezés, jövendő Wagner-előadások magasabb színvonalának letéteményese.” A jóslat az eltelt huszonöt évben valóra vált. A legnagyobb csoda, hogy Molnár András nagyjából megőrizte debütálása alapértékeit; most is olyan, mint egy ember, („Ein Mensch, wie alle”, ahogy Parsifal mondja), és ennél több aligha mondható egy Wagner-hős alakításáról. Már az első felvonásban is szívszorítóan téblábolt, de a második felvonásban jutott a csúcsra; persze ehhez kellett egy olyan nívójú partner, mint Németh Judit Kundry szerepében. Németh nem elsősorban az erotikus csábító alakjában volt ellenállhatatlan és lenyűgöző, hanem akkor, amikor a testének ellenálló hősnek felpanaszolja, hogy nagy önzésében őt, Kundryt, a transzcendentális szajhát kihagyja a megváltás roppant világtervéből, noha Wagner egyik tanára, Schopenhauer szerint is a részvét az egyetlen hathatós etikai erő a világban. Volt valami Dosztojevszkij nőinek (lásd Nasztaszja Filippovna) karakteréből Németh Judit kacagásában, mely Krisztust kigúnyolva hangzott fel rémületesen. Mestere, Klingsor Egri Sándor hangján megérttette a hallgatósággal – feltehetően szándéktalanul –, hogy miért tekintik a Schönberg-iskola tagjai Wagnert az egyik előfutáruknak. Amfortas, a bűnvalló áldozat és lelkiismeretes bűnös szerepében Perencz Béla inkább csak festett vérzést mutatott semmint valódi tépelődést. Alakítása operai volt – a szó rosszabb értelmében. Még idáig sem ért el a Gurnemanz hatalmas szerepét adó Valter Ferenc, aki sem hangban, sem muzikalitásban, sem személyiségformáló erőben nem ér fel egyelőre a szerep kolosszális dimenzióihoz. Cserhalmi Ferenc illúziót keltő volt Titurel, az éneklő halott szerepében. És csodásan csábító, hússá vált eszmék, kurvák és ideák lebegtek elő viráglányokként: González Mónika, Cecilia Lloyd, Simon Krisztina, Váradi Zita, Várhelyi Éva, Wierdl Eszter.

És az összkép? Egy alapjaiban rendben lévő, használható előadás, de inkább a nemes múzeumi porban a maga örömét lelő és benne önmagát élvező , semmint a mának beszélő világérzékelés hírnöke.

Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)