A Mediciek fénykora / Szépművészeti Múzeum
2008.12.15.

A reneszánsz év áthallásos kiállítása a Szépművészetiben, melynek művészeti vonatkozása is van. Botticelli, Pontormo, Leonardo, Fra Angelico és a többiek. Megfeledkezünk a reformokról. KÜRTI EMESE ÍRÁSA.

Leonardo da Vinci: Fiatal lány
Leonardo da Vinci: Fiatal lány

Jellegzetes kép a Szépművészeti Múzeum Medici-kiállításáról: öt néző, háttal a freskónak, olvas egy feliratot. Majd a böngészéstől kimerülten tovább megy, jó, ha egy pillantást vet a műre, amelyről olvasott.

A népművelő szándékú kiállítások ezen antikizáló példája műfaji tekintetben a városi múzeumokban látható helytörténeti és a képzőművészeti tárgyú bemutatók érdekes kevercse.

A Szépművészeti Múzeum magától már nem rendezne ilyet, tudják, hogy az eltúlzott didaxis a művek rovására megy, és a néző, aki kifizet egy csomó pénzt, még csak rá sem jön, hogy otthon maradhatott volna, hogy a középiskolai tankönyv idevágó részét a feliratok helyett elolvassa, mert képet úgysem látott. Most mégis az történt, hogy az olasz szervezők az avítt kiállításrendezési metodikát követve mindent el akartak magyarázni (demokrácia egyenlő kormány plusz ellenzék), ezért a helyi kurátorok szövegével teleakasztották a falakat, már ahol maradt hely a zűrzavarosan összehordott művek tömegében.

Mindjárt ahogy belépünk, külön kis terem fogad, óriási kétnyelvű táblákkal az olasz-magyar kurátori munkamegosztásról, másrészt a Mediciek családi kronológiájáról, színes térképekkel kigészítve. El tudom képzelni, milyen hasznos lehet ez Közép-Afrikában, bár magabiztosságom egy pillanatra megrendül, amikor a mellettem álló, feltűnően elegáns fiatal nő rábök az idősebb Plinius Naturalis Historiájának madaraira, és azt mondja: „Szépek ezek a kézzel festett bibliák…” Most kiírjuk vagy ne írjuk ki?

De mindez már az óriási installáció-architektúra tövében történt, és talán túl sötét is volt, amit megértek, mégiscsak a pergamenekhez kell igazítani a festmények fényigényét. Így az első terem, amely a felirat szerint a Mediciek felemelkedését hivatott illusztrálni, nem túl fényes. A család, mint mások is a kortársi Firenzében, gyapjú és selyemszövet forgalmazásával kereste a pénzt, a korai kapitalizmus termelési formáinak megfelelően, rövidesen a legjelentősebb kereskedő bankárcsaláddá válva. Azt azonban már Stendhal is megjegyezte 1817-ben, majd nyomában többek között Gombrich, hogy noha hozzájuk köthető a művész személyiségét és művészi szabadságát is figyelembe vevő új mecenatúra, Cosimo del Medicit a legtöbb megbízásában erkölcsi elvek, a politikai hasznosság és saját tekintélyének növelése vezérelték. A család növekvő ambícióival párhuzamosan ismerték föl a művészetben rejlő propagandisztikus lehetőségeket, amelyeket ügyesen ki is használtak a társadalmi konfliktusok elsimítására, a népet pedig elkábította az esztétikaiba forduló gazdagság. Amelynek az érzékeltetésére ez a kiállítás valóban rendkívül alkalmas.

Brunelleschi - a Santa Maria del Fiore kupolája
Brunelleschi - a Santa Maria del Fiore kupolája

A finom firenzei szövetek gránátalmás mintája világi és egyházi tárgyakon egyaránt szerepelt, amint Piero Pollaiuolo női portréjának és a mellette húzódó oltárterítőnek (lanszírozott bársony) az összevetéséből kitűnik. De a bankárcsalád története, amelynek arcképes illusztrációja, Bronzino portrésorozata Cosimo il Vecchióval kezdődően végighúzódik a kiállításon, hamarosan összefonódott a legfontosabb firenzei építkezésekével. Ők adtak megbízásokat Brunelleschinek; amikor 1420-ban átvette a Santa Maria del Fiore építését, már készen volt a hosszház, a boltváll magasságáig a kupolatér is, neki a kupolát kellett elkészítenie. Ennek fa makettje látható a kiállításon (1425-65), igazi kuriózum. Giovanni del Medici alapította az Ospedale degli Innocenti modern humanitárius intézményét, a lelencházat, amelyet szintén Brunelleschi épített. De látható az új polgári építészeti műfaj, a palota klasszikus példája, a Palazzo Strozzi makettje (építette Giuliano da Sangallo), amelyet a fő rivális Filippo Strozzi bankár építtetett, de amelyet sosem láthatott készen.

Palazzo Strozzi
Palazzo Strozzi

Wittkower szerint a kutatók újabban legendának minősítik ugyan Lorenzo il Magnifico aranykorát, mégis az ő személyéhez köthető a műpártolásban bekövetkezett változás a XV. század végén. Ahhoz képest, hogy korábban föl sem jegyezték a legnagyobb firenzei palota, a Palazzo Pitti építtetőjének nevét, most Giotto-emléktáblát helyeznek el a firenzei székesegyházban, és síremléket állítanak Fra Filippo Lippinek húsz évvel a halála után. Lorenzo „szerette a fényűzést, önmagukért élvezte a műtárgyakat, értékelte a minőséget és az alkotókat, kitűnő ítélőképességgel rendelkezett, önző volt – megvolt benne a sóvár gyűjtő minden jellegzetes tulajdonsága.” – mondja róla Wittkower. Emellett persze szonetteket írt, anyjának, a művelt Lucrezia Tornabuoninak a költeményei mellett olvasható az üvegvitrinben egyik kézirata. Életnagyságú, realista büsztjét Verrochio követőjének tulajdonítják.

Michelangelo - Doni Tondo
Michelangelo - Doni Tondo

Érdekes adalék, hogy halálos ágyához Savonarolát hívatta, aki képes volt maga mellé állítani az ifjú Botticellit, majd öregségében azt a Bartolommeo Ammanatit, akinek a firenzei Accademia del Disegno tagjaihoz írott leveléből kiderül, mennyit vívódott az obszcenitás vádjával a quattrocento művésze, a katolikus újjáéledés következtében. (Traktátusa, az Értekezés az építőművészetről szintén látható a kiállításon.)

A Mediciek és a művészetek Firenzében alcím alá sorolták a rendezők a kiállításon látható (autonóm) műtárgyak jelentős részét. A háromosztatúvá átalakított kiállítótérben alig lehet megfordulni, ezért aztán fal mellé tettek szobrot, festményt. A munkamániás Luca della Robbia elképesztő mennyiségű majolikával látta el a templomokat, középületeket és magánházakat, itt egy Madonna a gyermekkel terrakotta szobra szerepel. Donatello kis prófétája azért nagyobb öröm. Két leválasztott freskótervet is bemutatnak, egyet Fra Angelicótól, egyet Ghirlandaiótól. A szerzetes Filippo Lippi fia, Filippino Lippi a szépséges Madonnák helyett szikár realizmussal lepi meg a nézőt.

Botticelli: Pallas Athéné és a kentaur
Botticelli: Pallas Athéné és a kentaur


A három nagy klasszikus, Raffaello, Michelangelo, Leonardo, kiegészülve Botticellivel és már a cinquecentóhoz tartozó Pontormóval külön kis termet kapott. Itt akarták koncentrálni a Medici-körbe tartozó művészek nagyjait, de elképesztő a zsúfoltság, a képek között semmi distancia, olyan, mintha egy nagyon zajos terembe érkeznénk. Csak ha az elképesztő sokféleség érzékeltetése volt a rendezők szándéka, amely figyelmen kívül hagyja a művek auráját, és amely – mint az utazó propaganda-kiállítás – kizárólag a benyomások összességével akar célt érni, meggyőzni, lenyűgözni, tehát ha így van, csak ekkor törődhetünk bele a rendezésnek ebbe a módjába. Botticelli Pallas Athéné és a kentaur című képe mellé például érthetetlen módon odabiggyesztettek két tondót, de ebből sem Piero di Cosimo, sem Lorenzo di Credi nem jön ki jól. Kárpótlásul itt van a kicsi, de gyönyörű „kócos nő” (Leonardo) Pármából, és Raffaello érzékeny női arcképe akkor is elég volna, ha nem támogatja meg a Szépművészeti Múzeum saját Esterházy Madonnájával.

Bronzino: Cosimo nagyherceg portréja
Bronzino: Cosimo nagyherceg portréja



Pontormóval észrevétlenül átlépünk a manierizmusba, és jönnek a pápák, királynők, hercegek, akik mind Mediciek voltak. Medici Katalin kislányként és érett matrónaként, I. Francesco de’ Medici lánya, Medici Mária, aki államvallássá nyilvánítja a katolicizmust Franciaországban, I. Ferdinánd, aki a tengeri hatalom megszállottja volt. I. Ferdinando, aki iparművészeti manufaktúrát alapított, európai műtárgyakból és egzotikus ritkaságokból (görög szobrok, mexikói infulák) létrehozta a családi gyűjteményt. Ha már gyűjtemény, I. Cosimo de’ Medici alapította az Uffizit, amelyből nagy számban kölcsönöztek erre a kiállításra is. Tervezőjének, az életrajzíró Giorgio Vasarinak manierista műve, a Vulcanus műhelye ott van az utolsó teremben.
Vége van már annak az időnek, amikor a Mediciek tapintatos diszkrécióval jelezték a megrendelői hátteret, és csak a családi jel árulkodott róla, mint a Botticelli-képen. A reprezentáció korabeli formái, az uralkodói óriásportrék, és a körmeneteket ábrázoló városképek, amelyeken számba lehet venni ennek a hatalmas étvágyú családnak a döbbenetes méretű építészeti „beruházását”, ma is nagyon hatásosak. Pláne, ha ugyanolyan kritikátlanul tálalják nekünk, mint annak idején. Az utókor erkölcsi aggályai ugyanúgy szunnyadnak, mint a korársaké: a rengeteg sok pénz elfedi az egyházi-világi hatalmi tébolyt, az oligarchikus kormányzást, a művészekkel szembeni gyakran autokrata bánásmódot. A propaganda eredményes volt.

A kiállítás május 18-ig volt megtekinthető.

Szerző: Kürti Emese
Megítélt támogatás: 30 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
Visszatérítendő kölcsön a kiállítás megrendezésére